Ugye ismertek olyan embereket, akiknek soha semmi se jó? Ugye, hogy igen!

Eszembe jutott erről kedves barátném, aki annak idején msn-en a Semmisejó Rinyamackó nicknevet használta. Naja, én is ez a kategória vagyok, tudom, miről beszélek!

És olyan embereket ismertek, akik soha semmivel sem elégedettek és ennek mindig hangot is adnak? Hát persze, hogy igen! Ők a hivatalos ünneprontók, a negatívok negatívjai, akik akkor sem ismernék fel az örömöt, ha az arcul csapná őket. Utálom az ilyen embereket. Mindig mindent fikáznak, nem számít, hogy munkád van benne, hogy kitetted a lelkedet érte, hogy megvalósítsd, ő rámutat arra, hogy miért nem jó az úgy. Én is ismerek ilyet, sőt, egy háztartásban élek egy ilyen emberrel.

Én: dejó, tavasszal lesz egy kutyám!
Ő: majd ha szétrágja a Nike cipőmet, te fogod kifizetni.
Én: a kiskutyák rágnak, ők már csak ilyenek. Amíg nem tanítom meg őt a rendre, pakold el a cipődet a szekrénybe, ha ennyire félted.
Ő: persze, majd elpakolom a cipőmet, amit mindennap hordok!
Én: hadd ne számoljam össze, hány cipőd van kint a tárolón, pedig kötve hiszem, hogy minden nap felhúzod az összeset!
Ő: hát igen, sokan vagyunk ebben a házban, alkalmazkodni kell!

Nem sértegetésnek, de... Pont ezzel jelentette ki, hogy NEKI kéne alkalmazkodnia ahhoz, hogy új családtag érkezik a házba. Cserébe nyúzhatja ha akarja, játszhat vele ő is, nem lesz tőle eltiltva. Nem fogom egy gyerekkori álmomat sutba vetni, csak mert neki nem tetszik. Én sem pofáznék bele, ha gyereket szülne, mert nem tudom elviselni egy gyerek ordítását! "Majd akkor szerezz kutyát, ha külön háztartásban lesztek" - "Majd akkor pofázzál, ha külön háztartásban leszel!" - Ugye, ugye, azt már hozzá sem teszem, hogy míg ők egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe az ügy érdekében, addig én építészt keresek, terveket gyártok, felhívok mindenkit, aki él és mozog, hogy megvalósíthassuk azt a másfél méter emelést.

Mit is kaptam ezért cserébe? Na lássuk csak. 

Apám folyton sztárolja az illetőt, mert mekkora hős. Ő fát vág, a teherautóról dobja le a rönköket, ő ha elhatároz valamit, rögtön véghez is viszi, mert talpraesett és céltudatos. Pffff.

Kire is kellett várni fél évet, mire megszerezte a tervezőt? Nekünk már komplett terv volt a kezünkben, amit a tervezőnek megmutathatunk, hogy mit is akarnánk. Én már körbejártam az építkezési szabályzatot, hogy mennyit lehet emelni a házon, milyen lakóövezetben lakunk, beszéltem telefonon az engedélyezés miatt. Rá fél évre megjelent a tervező és elindult a lavina...

Röviden a sztori annyi, hogy kijelentette, hogy nekünk innen mennünk kell. Keressünk telket, építkezzünk máshol, az, amit mi akarunk, itt nem valósítható meg. Innentől kezdve csak a testvéremék lakrészéről volt szó. Anyám forszírozta, hogy nekünk is skicceljenek terveket, de akárhányat megnéztem, akárhányszor módosították, egyik sem tetszett. Nem egy leányálom ez az egész, de szar belegondolni, hogy mások mondják meg, mi hogy nézhet ki. Korántsem olyan ez, mint amit elképzeltem. Gyerekkorom óta tervezem, hogy beépítem a padlásteret, és most azt mondják, hogy nem lehet...

Írtam méltányossági kérelmet, jártam a polgármesternél, beszéltem a főépítésszel, beszéltem helyi politikusokkal, nagyjából a képembe röhögtek, hogy nincs felmentés a törvény alól. "Egyeztessük össze a vágyainkat a realitással" Oké, ez már megtörtént. Mi lenne a vágyam? Külön ház, mondjuk egy utcányira a szülői háztól. Mi a realitás? Nincs 50 millióm, és nem is szándékozok ennyi hitelt felvenni, hogy aztán 3 generációval később is fizethessék. Tehát mi a megoldás? A terep adott, építsük be a padlásteret. Csakhogy ezt sem lehet.

Most sok embert mozgósítottunk az ügy érdekében, hogy mégis meg lehessen csinálni. Egyelőre bízunk, és várunk.

Nade eltértem kicsit a tárgytól. 

Anyu hivatalosan is nyugdíjas lett, így össznépi iszogatást szerveztünk családilag az ebédlőben. Előkerültek a whiskys üvegek, oldódott a hangulat. Apám már igencsak felöntött a garatra, tesóval egyetemben, így aztán gondoltam most kiállok magamért. Előadtam minden sérelmet, hogy még mindig azt hiszik gyerek vagyok, hogy sosem vesznek komolyan, hogy semmi sem jó, amit csinálok, mert itt egy idegent sztárolnak. Apám döbbenten figyelt, én már zokogtam, mire legyintett, hogy mi az, hogy ő sosem vesz engem komolyan? Látod, most is legyintettél, hogy hülyeségeket beszélek... 

Ő álmában sem gondolta volna, hogy bajom van vele, azzal, ahogy kezel. Érzéketlen, ő mindig ilyen volt, de nem kéne már lenézni, 27 éves vagyok és képes vagyok az önállóságra. Anyámon látom, hogy néha rádöbben, hogy felnőttem, ő már nem gyerekként kezel, de apám tök lemaradt.. Miután így kifakadtam, apu megjegyezte magának, amit mondtam, és mondta, hogy szóljak, ha nem vesz éppen komolyan. Tesó is odajött, alkoholmámoros szemekkel nézett rám, hogy mikor volt, hogy megöleltük egymást? Mondom soha. És mikor öleltelek meg téged? Soha. A nyakamba borult, na akkor már azért sírtam, mert elérzékenyültem, mondta, hogy ő azért a testvérem, mert megvéd mindentől, ha baj van, szóljak. Mondom még pont te mondtad, hogy álljak a sarkamra, ha kell valami, önállósodjak, és szokjak le a szívességek kéréséről. Szerinted miért taxizunk mostanában? 

Előkerült az is, hogy nem köszöntük meg neki, amikor segített téglákat vágni a kéményépítésnél. Mindketten határozottan emlékszünk rá, hogy megköszöntük neki, de ezt annyira megjegyezte, hogy ezért puffog. Azóta mindent háromszor megköszönünk neki, amit szintén észrevett, és most meg ez zavarja. Miután ebből kiindultunk, összekaptak a Csillával, így aztán ajtócsapkodás következett, tesóm meg részegen akart kocsiba ülni, de Peti rádumálta, hogy ne menjen sehova ilyen állapotban, mert féltjük a testi épségét. Így aztán visszajött, leült az asztalhoz és megvacsorázott. 

Egészen késő estig dumáltunk, apám még visszatért arra, hogy egyébként pont, hogy én vagyok az ő kedvence, mert saját magát látja bennem. Akaratos vagyok, nem hagyom magam, kinyitom a pofám, ha kell. Igaz, 27 évig hallgattam arról, mennyire rosszul esik, ahogy bánnak velem.. Azt hiszem helyzetfüggő, hogy mikor állok ki magamért... De értelmetlen lenne mindenért harapni, nem?